Simogatás vagy pofon
csütörtök, november 13th, 2008Magyarországon a jelenlegi becslések szerint a gyerekek közül minden negyedik, ötödik küzd különböző mértékű tanulási nehézséggel, magatartási zavarral. Ezek a gyerekek nem tudnak figyelni, túl mozgékonyak, vagy túlzottan csendesek, gátlásosak, lelassultak. Mozgásuk összerendezetlen, kommunikációs és beilleszkedési zavaraik vannak, az írás-olvasás, számolás terén is lehetnek súlyos gondjaik. A golfban sincs ez másként. A nehezen kezelhetőségük okait nem mindig ismerjük fel, magatartásukat félreértjük, a szülői (edzői) félrenevelés, vagy a gyerekek tunyaságára, lustaságára, rosszindulat rovására írjuk. Ha a gyermeket nem, vagy nem megfelelően kezeljük, fejlesztjük, így a megoldatlan helyzetekből fakadó következmények halmozottan jelentkeznek. A gyermek hányódása az edzők között, megfelelési kényszer, “golfundor” és tanulási képtelenség, aluledzettség, tehetségek elkallódása a következmény.
Tegnap este egy kellemes vacsora közben ilyesmikről beszélgettem két golfszülővel, akik féltve, óvva terelgetik a golf felé még óvodás csemetéjüket. A kisember mozgáskultúrája, egyensúly-, gömb és ritmusérzéke kivételes a korosztályában. A szülők genetikai adottságai is nagyon jók, így vélhetően a sportdinasztia tovább él. A legfontosabb edzéselem náluk természetes, hogy harmonikus családban élnek, őszintén és együtt nevelik a csemetéket. Hozzám fordultak, hogy mi a teendő? Gyermekem nincs, tapasztalatom alig, nemzetközi szakirodalmat is csak mostanában forgatom. Azért véleményem van a dologról, hiszen látom magam körül a golfozónak szánt fiatalok történeteit. A simogató, megengedő és önállóságra nevelő jó példát, ami ifjú Tóth Janóból az új évezred legsikeresebb magyar golfozóját teremtette meg. Illetve a görcsösen ideges, folyamatosan fegyelmező, kiabálós, káromkodós, sőt olykor pofont osztogató szigort, amely több esetben is bebizonyította, hogy zsákutca.
Mit tapasztalunk, és abból mi következik? A gyerek a viselkedési mintát tükrözi vissza, majomszeretetével a szülői példát tekinti egyedüli jónak. Sajnos én is tapasztaltam a driving range-n, hogy kis kamaszok nemhogy előre nem köszönnek, hanem még a fejüket is elfordítják, nehogy találkozzon a tekintetünk. A papával együtt ütögető srácot az ügyeletes edző megkéri, hogy ne a gyakorló greenre chippeljék a labdákat, mert egyrészt tilos, másrészt a józanész is ellenzi. Ők is mennének majd később a gurítást gyakorolni és akkor majd bosszantja őket is a sok kis egyenetlen kráter. A válasz egy minősíthetetlen összetett mondat volt az Apa részéről. Sajnálom, elsősorban a gyereket.
De visszatérve a vacsora asztalhoz. Jó példa a magyar tenisz, ahol ezerszer több gyerek szaladgál és ezerszer több szülő hoz naponta komoly anyagi áldozatot a sikerért, mint a hazai golfban. Aztán mi lesz belőle? Az tőlünk függ, még rengeteg elméleti és gyakorlati szaktudást kell begyűjtenünk (de a jó pap is holtig tanul), kellenek a műhelyek, akadémiák, legalább tíz év mire eredménye is lesz. A lényeg , hogy sokan és naponta teszünk érte. Nehéz összehasonlítani a profik golftudását az átlag amatőrökével, de nem lehetetlen. Kiszámolták, hogy a világ legjobb ezer férfi profi golfozójának a Hcp-je +10 és +4 között lenne, ha elméletileg vezetnék a hendikepjüket. A mi golftársadalmunk ettől egyenlőre két ütésre van átlag, lyukanként.







