Minden lében kanálság
Vannak rossz színielőadások, mert vannak rossz színészek, lusta rendezők és tehetségtelen asszisztencia. Ha bárki gondolkodna azon, hogy az IBS-ben az ősztől játszott Ray és Michael Cooney darabját, a „Minden lében három kanál” előadását megtekintse, lebeszélem róla. Teszem ezt annak ellenére, hogy a szerzőktől két nagysikerű vígjáték is megy a Madáchban. A „Páratlan páros” előadásán könnyesre nevettem magam nemcsak a jó poénok, hanem a pazar előadók miatt is. A rekeszizom mozgatás kíméletlen emléke vitt minket az IBS színháztermébe. A darab rendezése gyenge, a szereplők szánalmasak. A társulat egy időhiányban felkészítetlenül magára hagyott, középiskolai amatőr színjátszó kör benyomását keltette.
Miután minden rosszban keresem a jót, azért ebben is találtam bőven. Kijelenthetem, hogy az IBS színpadán idén áprilisban a „Minden lében három kanál” Cooney darab előadásának akadt pozitívuma: nem volt tűz, nem kellett mentőt hívni, nem lett rosszul senki a színpadon és a nézőtéren, ahol kényelmesen lehetett a rengeteg üres hely közül válogatni. Akik nem jöttek el jól jártak, csak minket nem figyelmeztettek. A legjobb élményem az volt, amikor vége lett a darabnak, és békében hazamehettünk anélkül, hogy alá kellett volna írnunk valami idióta népszavazási ívet. A darab elméletben vígjáték, nevetni mégis csak ritkán tudtunk, akkor is inkább kínunkban. Például az albán leánynak az albánul nem tudó szereplő azt mondta, hogy meghalt az édesanyád – “mamaszki halszki”. Ezt a fergeteges poént háromszor is elsütötték. A megasztáros Pál Tamást szerettem és drukkoltam érte a tévéshowban. Ugyan korrekt módon és kevés bakival játszza végig a két felvonást, de színművésznek tehetségtelen. A Lindát formázó Pollák Viktória egy negyedikes gimnazistaként irodalomórán érezhette magát, mert a memoritert mondta fel. Harry és Downs szerepében Rada Bálint és Noé Viktor, a két vidám fickó igen jól érezte magát, csak kérdés, hogy miért színpadon mulattak, miért nem egy söröző pultjára könyökölve szórakoztatták egymást nélkülünk? Varga Miklósnak rendőrt kellett volna játszani, ám gyakran elröhögte a szerepét, amely vidámságot nem indokolta sem az előadás hangulata, sem a saját szövege, talán kínjában vihorászott azon a szokatlan helyzeten, hogy jé, én itt állok egy hülye hacukában kivilágítva, azok meg ott üldögélnek a sötétben, és még fizettek is. Pokrivtsák Mónika a leánykori nevén, tehát Szalaiként állt színpadra, Katherinát, az albán menekültet formázva. Magyar szövege nem nagyon volt, az albán halandzsát olyan átéléssel mondta fel, mint amikor a kezdő rádióbemondó érzelmeket visz a vízállásjelentésbe. Mónika neked is Pá-Pá! A legborzalmasabb Rák Kati volt Mrs. Potter szerepében. Nevezett női hölgy eddigi valamennyi megnyilvánulására ugyanaz volt a reakcióm, mint most. Hát ez meg, hogy kerül ide, és ki mondta neki, hogy színésznek álljon? Most sem sikerült kideríteni, hogy Mrs. Potter valójában kicsoda. Rák Kati két fintort adott elő felváltva!
Valahol felháborító, hogy egy ilyen nívótlan előadással oda mernek állni a színpadra és még pénzt is kérnek érte, holott inkább nekünk, nézőknek kellett volna fizetni azért, hogy elegánsan, illatosan odamentünk és nem dobáltuk meg a színpadot paradicsommal. Totális bukás ez a darab, amit a negyed ház is jelzett.