Fodor Krisztina blogja

Nem állunk csehül. Sárközi Ricsi ma este remélem nagyon boldog, mert a Cseh PGA szervezésében hétfőn és kedden (április 28-29.) megrendezésre kerülő Prága Openen 3. helyezést ért el (74, 73 = 147, +3). A befektetett munka meghozta gyümölcsét és nem mellékesen 25000 cseh koronát (mintegy 240000 forintot). Nagyon fontos, hogy a siker utáni türelmet is megkapja a versenyző. Ugyanúgy mint a kudarcot, meglepő módon a sikert is kezelni kell. Komoly károkat tud okozni, tartós visszaesést, ha nem a helyén kezeljük a dolgokat. Tehát Ricsi harmadik helyezése jókor jött és nagydolog. A cseh golfot 69 pályán mintegy harmincezer golfozó képviseli. Ezen a profi versenyen Ricsi a legjobb csehek közül vagy két tucatot utasított maga mögé. A névsorban lányokat is felfedezhetünk. Korábbi amatőr ellenfeleim a szlovák és lengyel nyílt bajnokságokról. Edita Nechanická, a 2007-es Lengyel Open győztes (81, 86 = 167, +22) 45. a sorban, Zuzana Kamasová az első szlovák profi hölgy (80, 84 = 164, +20) 35. helyen végzett, Mašínová Zuzana az amatőr cseh bajnoknő és görög open győztes lett a 8. (75, 76, = 151, +6). Úgy érzem elmehettem volna, de sajnos nem tudtam, hogy nők is rajthoz állhatnak. Sebaj, Ricsi ha mész jövőre, biztosan veled tartok.

Kötél Bence első komolyabb egyéni edzése volt ma velem. Jegyezzük meg, hogy a négy és fél éves kisfiú 2008. április 29-én 60 percen át tudatosan golfozott. Ez is mutatja kivételes tehetségét, mert az óvodás korosztály amúgy húsz percen át képes összpontosítani egy dologra. Bence az ovis csoporttal kezdett egy hónapja, de már az első foglalkozás után áttettük a kisiskolások közé (6-9 évesek), mert annyira jó. A csoportos lötyögés nem neki való, bár udvarias a többiekkel. Az mindenesetre látszik, hogy édesapja Balázs milyen szeretettel foglalkozott vele. Ma rough-ból is tanult ütni, a driver ütése 80 méterig elszállt és jól kivezeti a putt-ját. A par hármason hat ütésből teljesíti a szakaszt. Nagyon élvezem vele a munkát, nagy adomány egy ilyen képességű tehetséggel gazdálkodni és nagy felelősség is.

Ma Virággal is edzettem. A 2008-as szezon meglepetés embere lesz. Remélem, nem olvassa a blogomat, de ha igen akkor most lapozz kedves Virág! A 2004-es magamat látom benne és első amatőr évem minden kudarcától, méltatlan golfkörnyezeti ártalmától szeretném megóvni. Szurovszky apuka a minap a lényegre tapintott ugyanis. Zsófi lánya akkor játszik jól és felszabadultan, ha kedves, pozitív játékosok, flight társak veszik körül. Érzékeny a vitára, a sumákolásra és ő van zavarban, ha valaki szabálytalankodik. Virágnak még 30 feletti a hendikepje, de a szezon végére jóval húsz alá fog érkezni. Az edzés statisztikája már bogey játékot mutat, de hát nyomás alatt, izgalmi állapotban kell majd jól játszani. A Magyar Kupa lesz az első állomása két hónapos együttműködésünknek. A Magyar Kupán 2004-ben a nők mezőnyében első lettem 95 ütéssel 30-as playing hendikep mellett (ez 42 stablefod pontot jelentett), miközben nagyon irigykedtem Kocsis Rékára, aki 13-as playing hendikepjével 89-et játszott. Ács-Gergely Virág annyival lesz jobb helyzetben mint én akkor, hogy a játék mellett a profikra jellemző statisztikájának a vezetésével lesz elfoglalva és nem ér rá majd kifelé figyelni. Ma már a tíz méteres putt-okat gyakorolta a hencsei felkészülés jegyében, de ezt nem említettem neki. Akkor jó, ha ő mindig csak a következő ütésre összpontosít. Az összefüggéseken majd én rágódom.

Egyik tehetséges tanítványom Csicsi (Csilla) tizenegy éves múlt és ötven év golf áll előtte. Akkor is csak hatvanegy lesz, ami nem egy kor, ha azt vesszük, hogy ma kamaszos viháncolással játszottunk szenior hölgyekkel a putting greenen. Ezt Csicsi is látta és örülnék, ha emlékezne majd rá. Mert ez a kellemes szabadidős csapat rövidesen egyesületté alakul. Többek között Csicsi és az utána következő leány golfozók támogatására, versenyeztetésére. Itt nincsenek nagy titkok. Kevés munka van az ötletteléssel és sok munka a végrehajtással. Például, ha azt akarod, hogy több mint száz nő megismerje egymást és legalább egymás nevét megtanulják, akkor névtáblákat kell írnod. Táblázat szerkesztés névsorral és nyomtatás félóra, ollóval szétvágni és a műanyag kitűzőkbe csúsztatni egy óra. Mindezt hajnali öttől pisi és kávészünettel együtt hét óráig. Megéri, mert hallani a putting greenen, hogy Katikám megy, Franciska légy szíves, Karina vigyázz! A logisztikai buktatók ezúttal elmaradtak, a recepción gyorsan átáramlott a gyülekező csapat. A reggeli kávéztatás frappáns, mégis csúszik a program fél órát. Mindenki megbeszél mindenkivel még valamit, így én sem idegesítem magam, azért jöttünk, hogy jól érezzük magunkat.

Zsákai Öcsi Laurával vállalta a swing oktatást, Bősze Pista ezúttal a chippet tanítja és versenyt is szervez belőle ízibe. Ide szúrnám, hogy nyertese Bozóné Krebsz Andrea 69 centiméterre került labdájával a zászlórúdtól. Én ma puttoltattam és Laczkó Zoli greenkeeperünknek hála a mintegy ezer négyzetméteres zöld tálcán kényelmesen elfért a húszfős csoport. A kezdő társaságok forogtak a három helyszín között és az egyórás foglalkozások délután két órára értek véget. Az étteremben görögsaláta, csirkesaláta és tésztasaláta várta a magyar golfozó nők éhező körének tagjait. Az ebéd után Bodor Tibor tanár úr szabályismereti oktatása, majd Szlávy Tibor golftörténeti előadása tette hasznossá a délutánt. Közben a már hendikeppel rendelkező hölgyek golfversenye is befejeződött. Dr. Madaras Katalin, Bankó Éva, Mihályi Éva és Németh Rózsa több év kihagyás után újra találkoztak egy-egy flightban. A tehetséges junior Bozó Dia és az ifjú highlandes tanítványaim, Ács-Gergely Virág és Illés Lilla is beneveztek. A szenior hölgyek közül még Szlávy Tiborné, Dr. Sándorné Sörös Mari és Tóth Istvánné is rajthoz álltak. Marton Mária első 18 szakaszos versenyén két par-t is bejegyezhetett. A győztes 42 stableford ponttal Virág lett, aki nagyon örült az Estée Lauder ajándékcsomagnak.

A napsütés mellett csepegő délutáni esőt egy játékos putt versennyel űztük el. Gyerekek módjára örültünk egy-egy jó gurításnak. Az igazi golf naiv, öncélú. Csak az ilyen golfozás szerez örömöt. Úgy szeretek golfozni, ahogy a televízióban is nézem: azonosulni a pályával és a labdával. Örömforrás a golf és ma ráéreztem, hogy örömforrás a női klubnap. Ez működik! Ma azt mondta nekem egy okos nő, hogy ha egy férfi golfozik, akkor nagyon magányos tud lenni, minket nőket nem zavar egymás társasága. Sőt egyesületbe velünk!

Képgaléria itt!

Nem írom ide az étterem nevét, csak annyit, hogy Nepáli szent hely sokmillió ember számára, ugyanis Krisztus előtt 563-ban itt született Sziddhártha Gautama herceg, aki Buddha néven vonult be a történelembe. Egyébként újonnan nyílt indiai-nepáli étterem a belvárosi Steindl Imre utcában.

„Keleti kényelem. A nyugalom íze, a mantrák hangja, a tea filozófiája, az étel áldása. Egy teázás vagy egy különleges vacsora nem csak az étkezésről, hanem sokkal inkább a kellemes társaságról, a csendes elvonulásról, a befelé figyelésről és az életről szól. Természetesen mindent házilag készítünk, a chili szósztól a sajton át a joghurtig. Ez teszi nagyon kellemessé, igazán varázslatossá, szellemet, lelket és testet egyaránt melengetővé ételeink ízét.” – szól az ajánló. Lehet ennek a szövegnek ellenállni? Nem lehet.

Hirtelen ott találjuk magunkat egy L alakú, szűk és nem túl barátságos étteremben. A bejárattól balra cipők, rendetlenül. Dobogón, párnákon ülve is lehet vacsorázni meg teázni, ám az ott időző, kissé zajos társaság nem pakolta be a lerúgott lábbeliket az erre a célra szolgáló fiókokba, hanem szanaszéjjel hagyta. Beülnénk egy kis sarokba, ahol egy asztal áll három székkel, de nem férünk el. Szűk a hely, nem kicsit, nagyon! A placc közepén levő négyszemélyes asztalhoz ültetnek minket, így az egyikünk a bejáratnak ül háttal, a másikunk pedig a pultnak. Ráadásul a mezítlábas rész forgalma a hátam és a pult közötti félméteres helyen halad keresztül. Egyébként halk lábszag van.

A falak alul meggypirosak, felül sárgák, a fény sápatag, az egésznek van valami személyzeti étkező hangulata, hiába vannak pagodafotók a falon és hiába szól indiai zene. Tealapot és étel-itallapot kapunk, meg időt bőven a válogatásra. Kérünk egy piros gyümölcs koktél teát, amihez kapunk kandiscukrot és mézet, meg egy pohár Nyakas budai chardonnay-t. Aztán egy kétszemélyes előételt. Van hozzá háromféle mártás, rajta pedig bundázott házi sajt, karfiol, paprika, krumpli karika, csirkehús darabka, hagyma és samosa, a zöldséggel töltött és olajban sült tésztabatyu. Remek, sőt kiváló minden! A sárgalencse leves itt habkönnyű, laza, aromás és hosszúszemű, talán basmati rizst rejt. Itt kellett volna abbahagyni.

Nem hagyjuk abba, hiszen főételek is jönnek. A vega csoportból az Aloo-Jeera névre hallgató fűszeres burgonyát, a húsok közül, pedig a Seekh Kebab nevű fűszeres darált bárányt választottuk. Nem vagyunk elragadtatva, sőt, inkább meglehetősen elégedetlenek vagyunk.
A krumpli bár főételként adják, olyan mint egy köret. Ettünk már ennél sokkal jobbat, sokkal fantáziadúsabbat és az nem is harsogott, mint ez itten. Tetszettek volna megfőzni rendesen!
A Seekh Kebab pedig máshol darált bárányhús, ami a tandoori masala fűszerkeveréktől élénkpiros. Amit itt, a világ zajától elvonulva és befelé figyelve elénk tesznek, az egy barna színű, unalmas fasírt. Van egy kis bárány íze, de akkor is csak fasírt, ráadásul méreg sós. Ott is marad a tálon. - Becsomagoljam? - kérdi a pincér, amikor a számlát kérem. - Isten őrizz! - így mi. - Ízlett? - folytatódik az érdeklődés. Itt fogy el a vendég türelme. - Mégis mit tetszik gondolni? Otthagyjuk érintetlenül, és nem akarjuk magunkkal vinni. Nyilván nem ízlett, mert van vele valami baj. Ha már így nem kérdezte meg hogy mi, akkor elmondom: ez nem darált bárányhús, hanem egy elsózott fasírt. Mi nem ilyet rendeltünk. Tetszik érteni? Pincér elnézést kér és ígéri, szól a konyhán. Fogadást kötöttem, vajon leszámlázzák-e nekünk ezt az átverési kísérletet, vagy sem. Leszámlázták! Kifizettük. Emlékeztetőül: Steindl Imre utcai indiai étterem.

Hangversenyen voltam, ami ritkán fordul elő velem. Pedig! Jonathan Biss kedvéért érdemes volt elmennem, mert a mindössze 26 éves amerikai zongorista a Fesztivál Zenekarral játszotta el Beethoven III. c-moll zongoraversenyét kiválóan. Olyan átéléssel, lendülettel adta elő, hogy a közönség nem engedhette el! A karmester, Gerd Albrecht ugyan a zenekari művet, mintha kissé szétverte volna. A befejezést, Janáček, Sinfonietta című öttételes programzenéjét olyan aprólékossággal, mindenre kiterjedő figyelemmel vezényelte, hogy végül őt is a szívébe zárta a lelkes és értő közönség.

Találós kérdés: tessék megnevezni egy olyan zenekari művet, melynek partitúrája tizenkét trombitát ír elő a szokásos kettő vagy három helyett. Aligha találnánk még egy ilyen darabot a zeneirodalomban Janáček Sinfoniettáján kívül, mely egyike annak az egész sor remekműnek, amelyet a morva mester élete utolsó éveiben alkotott. A hetvenéves Janáček lélekben fiatalabb volt, mint sokan, akik feleannyi esztendőt számláltak. Ennek a kései virágzásnak minden bizonnyal volt némi köze ahhoz az 1917-ben történt találkozáshoz, amely teljesen megváltoztatta Janáček életét. A 63 éves zeneszerző egy morvaországi fürdőhelyen megismerkedett a 26 éves Kamila Stösslovával. Mindketten házasok voltak, Kamila két kisgyermek anyja. Janáček halálosan beleszeretett a fiatalasszonyba.

A Sinfonietta alapélménye egy katonazenekari koncert volt, amelyet Janáček és Stösslová együtt hallgattak a csehországi Písek városkának - Kamila lakóhelyének - parkjában. A szeretett nő társaságában hallott vidám fúvószene volt a kiindulópont; ehhez járult a kellő pillanatban érkezett felkérés a Sokol ifjúsági sportszervezettől, mely igen fontos szerepet játszott az ország életében, egy ünnepi darab megírására. A bemutatón a mű “Katonai Sinfonietta” címen hangzott el, de Janáček utóbb elhagyta a jelzőt.

A művet nyitó harsonák, melyeket nyilvánvalóan a parkban hallott emlékezetes hangverseny ihletett, vissza-visszatérnek a mű során. Az utolsó tételben felerősödnek a népzenei hatások. Egyetlen, meglehetősen egyszerű dallam ismétlődik különféle változatokban, majd teljes egészükben visszatérnek az első tétel harsonái - a korábbinál még gazdagabb hangszerelésben, ujjongó vonós- és fafúvóstrillákkal kiegészülve. A katonai rezek színpompás parádéjával végződik a darab, mind a tizenkét trombita részvételével (és akkor még nem is említettük a két basszustrombitát).

Érdekes volt mondhatom. Ja még annyit, hogy a lehetőségem volt Jonathan Biss-szel beszélnem pár szót a művészbüfében. Golfozik természetesen. Mondtam is neki, hogy érezni lehetett a tempóján. Viccelsz? – kérdezett vissza. Golffal, én soha! – nyugtattam meg.

Budapesten voltam azon a havas karácsonyon, mikor a tél keskeny jéglapokká változtatta a tócsákat. Boldogtalanul mászkáltam az amerikai utazásom előtt, a kint tartózkodásomhoz pénz hiányzott, mintegy hónapnyi a 90 napból. Müller Árpád festőhöz tértem be férjemmel, amikor a kis műtermében egy festményre esett a pillantásom; a kép nagyobb erővel állított meg, mint amekkora ahhoz kellett volna, hogy továbbnézzek.

A rajztudás minősége, az ecsetnyomok a vékony olajpászmákon a reneszánsz szépségét hordozták, de a képben a modernsége volt igazán félelmetes és kényszerítő. Egy alak volt rajta kontextus nélkül, a saját kontextusában, riadt nő fellépő ruhában egy cirkuszi kupola mélyén, hatalmas holdvilágarccal. Mit tegyek, álltam ott tétován, csordulásig teli szívvel. Bevallom, addig a napig nem nagyon érdekelt a képzőművészet, bár most már látom, hogy érdeklődésem hiánya épp abból a tudatlanságból fakadt, ami mások esetében annyira kétségbe ejt. Semmit nem tudtam a festészetről, és ezért nagyon keveset kaptam tőle. Soha nem szenteltem teljes figyelmemet egy képnek, akár egy órára sem. Megnémultam. A megszokott válasz, hogy „Ez a festmény semmit nem mond nekem”, átalakult: „Semmit nem tudok mondani ennek a festménynek”. És beszélni akartam volna minden erőmmel. Hosszan nézni egy festményt olyan, mint idegen városba tévedni, ahol a vágy és a kétségbeesés erejétől hajtva előbb egy-két kulcsszó, aztán egy-egy nyelvtani szerkezet fokozatosan tisztást vág a csendbe. A művészet, minden művészet, nem csak a festészet, idegen város, és becsapjuk magunkat, amikor azt hisszük, hogy ismerős.

Árpival borozgattunk, hogy átbeszélhessem vele a dolgokat. Olyasvalaki kellett, akiben megbízhattam: elkísér a tőlem még elzárt területek fenséges magaslataira és emésztőgödreibe egyaránt. Valaki, aki beszéli ezt a különös nyelvet és a helyi dialektusokat, aki sok évet töltött abban az idegen városban, és bemutatná nekem a lakókat összes furcsaságukkal együtt. A művészet különös, és a megszokott módszerek, amelyekkel be akarják illeszteni a mindennap használatos sémákba, akár úgy, hogy megszelídítik, akár úgy, hogy megtörik, nem járhatnak sikerrel. A látásmódom változott meg. Tanulom, hogyan kell egy képre nézni. A képességem változott meg, hogy érezni tudjak. A művészet megnyitja a szívet. A művészet időigényes. Viszont nehéz egy teljes órát egy kép szemlélésével tölteni. A kiállítások mintha csak arra buzdítanák az embert, hogy ügetésben élvezze a képeket. Ott vannak a festmények, a csodálatos beszélő művek, határozottak, függetlenek, olyan Énje van mindnek, amit lehetetlen volna nem észrevenni, ha… ha… ha lehetne látni. Nemcsak a tömegre, az őrökre, a rossz megvilágításra és a kötelekre gondolok, amitől olyan az egész, mint egy hangos vásári jelenet, hanem a festményt a nézőtől elválasztó dolgok vastag rétegére. Egyre több galéria tesz bejelentést, amikor beszerez egy képet, és azt hangoztatja leginkább, mennyibe került… Milliókba! A néző nem is a színeket látja a vásznon, hanem a pénz színét. Híres egy festmény? Igen! Gondoljuk csak el, hányan szántak gondosan egy percet az életükből arra, hogy megálljanak előtte.

Három képem van Árpitól. A negyediket eladtam. A negyedik árából van a golftudásom egy része. Müller Árpád emlékkiállítás nyílt a Hold utcában. A holdvilágarcú nő Amerikában, Árpi a mennyekben.

Tiger soha, Annika Sörenstam csak hajpántként, Paula Creamer pedig már saját design-ban, de esőben is. Nem csak a golf divatja a napszemüveg, bármilyen sportoláshoz télen-nyáron ajánlott. Havas környezetben például elengedhetetlen szemünk védelme. Az UV-t nem szűrő lencsék viszont szemünk épségére jelenthetnek komoly veszélyt. A Palm Desert-beli bolhapiacon 10 dollárért bármelyik világmárka hamisítványát felpróbálhattam. Biztosan gagyi az olcsó?

Európában az ezerkilencszázas évek elején készítettek színes üveggel is okulárét és egyes források szerint már az ókori Kínában is használtak ilyet mágikus erejük miatt. A II. Világháborút követően a nyár kelléke volt a napszemüveg, de manapság az év szinte minden szakában szükség lehet rá. Az ózonréteg vékonyodása, a környezeti hatások felerősítik az UV sugarakat, ami ellen nem csak nyáron kell védeni szemünket. Többen úgy gondoljuk, ha egy lencsére sok réteget kennek, az egyben UV-védelemre is alkalmas. A karcolásmentes rétegek például önmagukban nem alkalmasak a káros sugarak kiszűrésére. Ezt a biztonságot egy külön UV-szűrő réteg adja. A másik tévhit, hogy megfelelő szemüvegeket csak szabadtéri sportoláshoz, például golfhoz, síeléshez és vízparti tartózkodáshoz kell viselni. A vezetésnél, kirándulásnál és egyéb szabadtéri tevékenységeknél is fontos a védelem, és nem csak nyáron.

Már csak az a kérdés, hogy egy olcsó napszemüveg egyben gagyi is? Laboratóriumi tesztek kimutatták, hogy a százforintos napszemüveg ugyanúgy védett az UV-sugárzás ellen, mint a több tízezer forintos. Különbség csak a lencse és a keret minőségében volt. Az olcsóbbak lencséje ugyanis optikailag torzított. Az olcsóbb keretekhez allergizáló nikkelt is használhatnak. Drágább napszemüvegeknél persze a márkanevet is meg kell fizetni. A hamisítványok egyike sem rendelkezik UV-szűrő réteggel.

A napszemüvegeken megtalálható a CE (Conform Europe) jelölés. Ez még nem jelenti önmagában azt, hogy UV-szűrős az a termék, amelyen szerepel. Csupán annyit jelent, hogy ezt a terméket megvizsgálták, és megfelel az uniós forgalmazásnak. Ilyen jelölést tesznek a műszaki cikkekre is. Az előírások szerint a napszemüvegeknek 280 – 380 nanométer közötti UV-t kell szűrniük. Az olcsóbb szemüvegek a 380 nanométer alatti sugarakat szűrik meg, a jobb minőségűek már minden sugárzást megszűrnek négyszáz nanométer alatt. Így, ha azt látjuk a szemüvegen, hogy UV400, biztosak lehetünk benne, hogy jó a szemünknek. Természetesen azt már mindenki maga dönti el, hogy mi jó a golfjának. A green olvasásban engem speciel zavar, de hajpántként mindig a fejemen van.

Isten éltesse a Bélákat névnapjuk alkalmából! Kedves Bélám: Hamvas Béla gasztrofilozófuson kívül Salamon Béla színész. Őt mindenki ismerte, mindenki szerette. Nagy ember volt, de élete végéig megmaradt kisembernek. Szerényen, de nagy lábon élt. Negyvenhetesen. És erre nagyon büszke volt. Emelt fővel viselte lábait – mondták róla. Arról a Salamonról, aki élete végéig a félszeg, de ügyefogyottságában is ravasz kisember figuráját játssza, amellyel először Szőke Szakáll “Vonósnégyes” című jelenetében volt sikere, és amely jelenetnek karrierjét is köszönhette. Aztán, amikor Salamon Béla 81 esztendős korában sikerei közepette örökre elhagyta a színpadot, azt a színpadot, amelyre annak idején, úgy hat évtizeddel korábban olyan természetes mozdulattal lépett föl, mintha az utcán, a pesti aszfalton járna tovább, csak éppen a többiek, a közönség ezreinek szeme láttára. Egy csetlő-botló pesti kisember lépett személyében színpadra furcsán és mosolyogtatón.

Sok színpadi szövege szinte szállóigévé vált: Ilyen a “Ha én egyszer kinyitom a számat” vagy a “Lepsénynél még megvooót”, ami Nóti Károly Régi motoros című bohózatában hangzott el. 1923-ban Nagy Endrével megalapította, és közösen igazgatta a Teréz körúti Színpadot. Játszott a főváros szinte valamennyi kabarészínpadán, 1951-től, megalakulásától kezdve egészen 1965-ös nyugalomba vonulásáig a Vidám Színpad tagja volt.
Magánéletben kedves, közvetlen embernek ismerték. A színpadon kívül is vidám volt, olyan ember, kinek egész lényéből bölcs humor áradt. Akkoriban így írtak róla a lapok: “Találkozhatunk vele a nap bármely órájában, kávéházban, klubban, futballpályán, azoknak a kisembereknek a szórakozó és munkahelyein is, akikről mulattató figuráit mintázta, akiknek nevettetését életcélnak tekinti.”

Kabarészínészként talán annak köszönhette népszerűségét, hogy állandó szerepkörében, a félszeg pesti kisember alakjában nemcsak annak sutaságát, hanem hol epésen, hol érzelmesen megnyilvánuló jogos indulatait is kifejezésre juttatta és legfőképp tolmácsolta. Élvezte a sikert, fürdött a népszerűségben. Az a fajta művész volt, ki szívesen leállt beszélgetni bárkivel, vonakodás nélkül fellépett mindenhol, ahová csak hívták. Legszívesebben a lipótmezei elmegyógyintézetben játszott, ahol jótékony célú előadásokat is rendszeresen rendezett, mert számára a betegek különösen hálás közönségnek bizonyultak. Az például rendkívül tetszett neki, amikor egy elmebeteg a poénjain nagyokat nevetve térdét csapkodta, és azt hajtogatta: “Hát meg kell őrülni, meg kell őrülni…” 1965. június 15-én érte a halál. Kellér Dezső mondta róla: „Amikor meghalt, bosszúból elvitte magával a műfaját is. Azóta nincs bohózat.”

A kisemberek bosszúját azonban itt hagyta nekünk. Mert a nagyembereket most is kirázza a hideglelés, ha meghallják: „Ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni!”

A hétfői napom programja erősen átrendeződött. Hirtelen sok szabadidőm lett, így már kora délután moziba invitálhattam férjemet. Az USA-ban már láttam a premier napján a Fool’s Gold (Bolondok aranya) című kalandfilmet. 1715 óta fekszik 40 láda egzotikus aranykincs a tenger fenekén. Könnyen lehet, hogy ott is marad. Ugyanis Ben Finnegan (Matthew McConaughy) van a nyomában, aki kedves srác, jól szörfözik, de a világ egyik legpechesebb kincsvadásza. Amibe ő belekezd, az biztos félresikerül: így van ez legtöbb kincskereső akciójával és a házasságával is. Tess (Kate Hudson) beleunt abba, hogy férje számára egy legendás XVIII. századi lelet jobban vonzza őt a feleségénél, és egy milliárdos (Donald Sutherland) jachtjára szegődik. A szerencse néha baj formájában jelentkezik. Nekem rendben volt. Könnyesre nevettük magunkat, mert iszonyat sok poén van benne. Nem olvastam róla előzetesen semmit, csak a port.hu honlapján a fanyalgó hozzászólásokat. Azok alapján nem néztem volna meg. Ilyenkor kell elgondolkozni, hogy kinek higgyen az ember. Szerintem mindig csak a saját szemének.

Hollywoodban régi jó szokás, hogy ha egy férfi-nő páros működőképes a vásznon, akkor párévenként nem árt őket újra összeboronálni, hogy a szimpatizáló nézőknek köszönhetően rendesen csilingeljenek a mozi pénztárak. Hasonló példákért nem kell Katherine Hepburnig és Spencer Tracyig visszamennünk az időben, hanem elég a Keanu Reeves - Sandra Bullock vagy a Michael Douglas - Kathleen Turner párosra gondolnunk.

2003-ban az év egyik meglepetéssikerének számított a Hogyan veszítsünk el egy pasit tíz nap alatt című romantikus vígjáték. A meglepetés nem csak a film gyengus színvonalának, hanem annak is köszönhető volt, hogy akkoriban még Kate Hudson neve nem jelentett sokkal többet Goldie Hawn és Kurt Russell lányánál, és a szereposztók is maximum a Majdnem híres Penny Lane-je kapcsán emlékezhettek rá, valamint Matthew McConaughey sem volt képes korábban egy egész filmet elvinni a hátán. A páros jól muzsikált a vásznon, és a film váratlanul több mint százmillió dollárt hozott a konyhára. Az eltelt öt év során egyik szereplő karrierje sem termelt ki egy sikerfilmet sem, így törvényszerű volt, hogy újra találkozzanak.

Talán túl unalmas lett volna a két szereplőt egy hagyományos romantikus komédia keretében viszontlátni, ezért a producerek inkább egy kincskeresős kalandfilm ürügyén hozták őket újra össze nyolcvanas évekbeli klasszikus filmek modorában. Ezúttal inkább a bahamai turistaparadicsomot választották az alkotók, így a régi kincsek kutatása luxusyachtok és strandolók közelében folyik, és legalább minden szereplő szép aranybarnára sülhetett forgatás közben, amire szükség is volt, mivel a fél filmet fürdőruhákban játsszák végig. Matthew McConaugheyről újfent kiderül, hogy a színészi eszköztára kimerül abban, hogy aznap éppen húz-e kidolgozott felsőtestére pólót, vagy sem, Kate Hudson pedig egyszerűen túl tehetséges és szép ahhoz, hogy ilyen fércművekben pocsékolja el az adottságait. Hozzájuk képest Donald Sutherland feltűnése egyenesen istenkáromlás lehetne, ha nem tudnánk, hogy a színész karrierje leginkább olyan kollégáihoz hasonlít, mint Samuel L. Jackson vagy Gérard Depardieu, akik pénzért mindent elvállalnak, ami csak az útjukba kerül. Persze ezt csak a legnagyobbak engedhetik meg maguknak.

Christoph Meister az EAGHC elnöke írt levelet Hamburgból. Az elektronikus borítékba bedugott két kincset is, amit gyorsan megosztok veletek. A Magyar Golf Club eredményjelző kártyája 1924-ből a Svábhegyi golfpálya adataival önmagáért beszél és egy fotó, amelyen egy ma is vállalható swing közben látjuk Lauber Dezsőt, akiről nem beszélünk eleget. Méltatlanul és egyáltalán nem állítunk neki virtuális emlékművet. Két éve nem tudom kideríteni, hogy hol van eltemetve. Hiába az iwiwen megírt több száz levél mindenféle Laubereknek, nem találom a családját, leszármazottait. Éppen a pécsi Lauber Sportcsarnok egyik munkatársával kezdtem az együttműködést a családi gyökerek kiásásához, amikor piros boríték kezdett villogni a számítógépem sarkában.

Meister urat a 2006-os hamburgi Női Amatőr Európa Bajnokság szervező bizottságából ismerem. Tevékeny és kedves öregúr, aki kéretlen és pontos történésze a német golfmúltnak. Hobbijából nőtte ki magát az európai amatőr golftörténészek szervezete. Tagjai email-en tartják a kapcsolatot és csekély (évi 10 euró) tagdíj ellenében információcserét folytatnak. Amikor regisztráltam a 100 éves klubház irodájában és a gyakorló napi tee time-omat egyeztettem már ott toporgott a sarkamban és alig várta, hogy bemutatkozhasson. A marslakókat fogadhatják így, mert hol puszilgatta a kezemet, veregette a vállamat, kipirult arca jelezte, hogy nagyon örül. Szlávy Tiborral volt régebben kapcsolata, de elvesztették egymást szem elől. Sok kérdése volt a 100 éves magyar golfról és sok magyar vonatkozású német dokumentumot akart megmutatni. Aznap együtt vacsoráztunk és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Mai levelét profivá válásom aktualizálta. Zokon vette, hogy honlapomról bogarászta ki a hírt. Miért nem írtam meg? Pedig tudhatnám, hogy ő írta meg Gerda Boykin (lánykori nevén Schleh) életrajzi könyvét is. A hölgy a 60-as és 70-es évek elismert és első németszármazású profi golfozónője volt és az LPGA sorozatban játszott. Most is nyomatékosan kért, hogy Szlávy Béláné 1939 utáni sportkarrierjéről számoljak be szervezetüknek.

Nem válaszolok gyorsan, mert Christoph olyan fordulatszámon tud levelezni, amihez egy történész-levéltáros is kevés teljes munkaidőben. Ugyanakkor nem szeretném elveszteni jóindulatát, mert a 2007-ben kiadott 100 éves a Német Golf Szövetség könyv szerkesztőjeként hihetetlen kapcsolatrendszere van és nincs olyan kérés, amit egy napon belül ne tudna teljesíteni. Például minden további nélkül postázta a német junior válogatottak (lány, fiú) felkészülési tervét. A csaknem 200! oldalas munka harminc év tapasztalataira épül. Kérdeztem tőle, hogy miért ez az önzetlen támogatás? Mire azt válaszolta, hogy Szlávy Béláné Hevesi Erzsébet és Lauber Dezső utódainak szívesen segítenek, mert elődeink sporteredményei a német golfban is mély nyomott hagytak. Ezért javasoltam, hogy a Highland Golf Club junior rendezvényét, az Országos Felmérő Tesztet Lauber Dezsőről nevezzük el, illetve Szlávyné Hevesi Erzsébet előtt való tisztelgésből alapítsunk emlékgyűrűt. Közös élményünk lehessen golfmúltunk.

Ez egy kedves téma nekem. Szeretem a jó bort, de nem vagyok hűséges. Az igényes borivó dolga épp az összehasonlítás, az értékelés. Egy ilyen fajta blog, mint az enyém, olykor irányokat mutathat, hiszen élményem akad bőven. Főképpen arra biztatnám borissza olvasóimat, döntsenek ők. Legyenek szempontjaik (ehhez remélem szubjektív segítséget, tudok adni), és aztán igyanak a legszemélyesebben. Kellenek közmegegyezések, egy jó ajánló ehhez járulhat hozzá, és kellenek jó borivók, akik azután mennek a saját fejük, értsd nyelvük után.

Villányi gyökereim ellenére a franciákkal együtt vallom, hogy az igazi borivó nem megy a divatok után, hanem lehetőség szerint fehérbort iszik. Egy nagy steak-hez természetesen vöröset. Az íz vadászat és a zamatharmóniák keresése a fehérboroknál nagyobb skálán mozoghat, mélyebb tartalmat kap. A tavaszt azért is várom, mert ilyenkor kerülnek piacra a 2007-es évjárat friss, üde borai. A fehérborok közül válogattam azokat a legjobbakat, amelyeket azért is szeretek, mert tele vannak a tavasz illatával.

A 2007-es évjáratot értő barátaim a nagy és emlékezetes borok évének tartják. Annak ellenére, hogy augusztusban a legtöbb borvidéken sivatagi forróság tombolt, és a tőkéken szinte aszalódtak a fürtök. A cukor és a zamatanyagok nem tudtak úgy fejlődni, a savak is egy picit alacsonyabbak lettek. Nálam ez azonban előnyt jelent. Végül nagyon szép ősz lett. Ízérzetre minden arányosra sikeredett: sav, alkohol, tannin az elvárhatónál jobbat mutat.

Konyári Chardonnay: erre a borra újra meg újra rácsodálkozom. Akár egy frissen facsart gyümölcslé. Üde, friss, virágos aromák, őszibarackos illat. A szőlő a lellei Péntekhelyi- és Jánoshegyi-dűlők termése. Jól behűtve is finom. Fröccsnek azonban nem ajánlom. Nagymamám mondta mindig: szódával ne, mert az pénzbe kerül. Ennek ellenére igazi nyári bor. Laza, élénk savú. Gyors, reduktív feldolgozással készül, ennek köszönhetően sok citrusos aroma, frissesség, pezsgés jellemzi.

Légli Blanc: olasz- és rajnai rizling, valamint sauvignon blanc házasítása, intenzíven gyümölcsös illatú, friss, könnyű és zamatos fehérbor. Mint mindig. Halas étteremben ajánlották és szárazsága miatt jól megjegyeztem. Határozott savak, csalános-bodzás zamatok kis csípősséggel. Ez sem egy tolakodó bor.

Nyakas Budai Sauvignon Blanc: a kedvencem. Visszafogott illatában leginkább a zöldalma a meghatározó. Utána némi egres, a fehérbors, virágok, egy kis csalán és rebarbara, de az is lehet, hogy csak beleérzem. Mindenesetre ízében feszes élmény jelentős savgerinccel (egy kis kötelező szén-dioxiddal) és a citrusfélék idegnyugtató gazdagságával (lime, citrom, narancs). Nincs benne semmi misztikum. Jól megszerkesztett bor, főleg halakat, rákot, kagylót szoktam mellé kérni.

Degenfeld Muscat Lunel: a Degenfeld könnyű, áttetsző, félszáraz bora volt az első fehér, amit megszerettem. Egy barátom szerint ez a fajta az egyetlen és lehetséges bor, amellyel a vörösborivó nőket át lehet szoktatni a fehérre. Miért? Mert íz világában a muskotály és a citrusfélék osztoznak. Egyébként olyan, hogy nőies bor, nincs. Ha mégis lenne, ilyen volna. Egészségetekre!